A demokráciára is veszélyt jelent az alapjövedelem


Az ilyen és ehhez hasonló rendszerek nem csupán irreálisak és hatástalanok. Az eredeti cikk 2020. december 8-án jelent meg a Mandiner oldalán.


A bevezetőben szereplő megállapítás Daren Acemoglutól, napjaink egyik sztárközgazdászától származik, aki 2019 júniusában a Nyílt Társadalom Alapítványhoz kötődő Project Syndicate oldalain közölte írását „Miért rossz gondolat a feltétel nélküli alapjövedelem” címmel. Ennek a ténynek azért van különös jelentősége, mert jól mutatja, hogy az alapjövedelem kérdése körül politikai oldalaktól és gazdaságpolitikai irányzatoktól függetlenül hiányzik az összhang, s egyelőre csupán egy marginális, igaz egyre hangosabb kisebbségt képviseli a gondolatot, illetve próbálja a többséggel elfogadtatni.

Hasonló a helyzet a hazai, a kormány gazdaságpolitikáját főszabályként hevesen bíráló, „ellenzéki” közgazdászok körében is, akik szintén vehemensen ellenzik az alapjövedelem bevezetéséről szóló időről időre felbukkanó elképzeléseket is, lásd Csillag István és Mihályi Péter írását az ÉS-ben.

Bízni a csodákban

Érthető, hogy válságos időkben, nehéz helyzetekben az emberek inkább hajlamosak bízni a csodában, a gyors, könnyű és látszólag hatékony megoldások ígéretében. Ez a fajta reménykedés azonban nem a racionalitáson, a megélt tapasztalatokon alapszik, hanem a holnaptól való félelemből, a bizonytalanságból, esetleg a fennálló renddel szembeni elégedetlenség érzéséből táplálkozik. Ilyen időszakban jól hangzó, vonzó, ugyanakkor a megvalósíthatóság realitásait teljes mértékben nélkülöző általános megoldással előállni nem más, mint puszta populizmus. A mindenkori gazdaságpolitikának természetesen feladata lehetőségeihez képest ellensúlyozni a gazdaság ciklikusságából adódó válságok hatásait, ugyanakkor azt csak fenntartható módon érdemes megközelíteni, aminek kulcsa a gazdasági növekedés és a társadalmi szempontból értelmes munkavégzés támogatása.

A feltétel nélküli alapjövedelem, (angolul universal basic income, röviden: UBI) bevezetésének szószólói a felületes szemlélőnek azt ígérik, hogy általa egyszerre sikerül felszámolni a létbizonytalanságot, a szegénységet, a nyomort és létrehozni egy sokkal igazságosabb és szolidárisabb társadalmat. Sőt, segítségével a regionális egyenlőtlenségek is csökkenthetőek. Alapvetően mindig gyanús, ha valaki(k) egyszerű megoldásokat kínálnak komplex problémákra, azonban ilyen ígéretek hallatán itt Közép-Európában nem is kell túlságosan vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy az ember gyanút fogjon és felderengjen annak a több, mint negyven évig tartó „emberkísérletnek” az emléke, amit szocializmusnak hívtak. Ennek a szintén szép ígéretekkel induló, azonban átgondolatlan és erőszakos kísérletnek a hosszútávra kiható öröksége az, ami térségünkben továbbra is legfőbb okozója napjaink problémái közül a legtöbbnek.

Az UBI gondolata egyáltalán nem új keletű, azt utópisztikus küldetéstudattal rendelkező politikusok és közgazdászok időről időre előveszik és próbálnak érvelni amellett, hogy most jött el az ideje a bevezetésének. Természetesen, mint általában minden, a társadalmat megváltani akaró javaslat, az UBI is valós, morális szempontból értelmezhető jelenségekre reflektál, még akkor is, ha azokra leegyszerűsítő, vitatható és eddig sehol nem igazolt megoldást javasol.

A szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitika kivételével abban egyetértés van, hogy a piacgazdaság korrekciós mechanizmusok hiányában nem képes csökkenteni a versenyhátrányból adódó társadalmi egyenlőtlenségeket. Azok a problémák, amelyekre az UBI reagál, elsősorban a jövedelmi egyenlőtlenségek fokozódásával, a jóléti államokban tapasztalható szociális háló egyre szellősebbé válásával, illetve az új technológiák gazdaságban való térnyerésétől és munkahelyekre gyakorolt hatásától való félelemmel vannak összefüggésben.

Növekvő vagyonkülönbségek

Tagadhatatlan, hogy világszinten, köszönhetően elsősorban a neoliberális gazdaságpolitikának és az annak hatására átalakuló globalizációnak, a fejlett társadalmakban növekedtek a jövedelem- és vagyonkülönbségek, a szociális háló szövete pedig lazább lett, abból egyre könnyebb kicsúszni. Eközben Magyarország, az egyenlőtlenségeket mérő Gini-együttható alapján az EU átlagához képest továbbra is jobban teljesít. Ez elsősorban az elmúlt években tapasztalható kiemelkedő bérdinamikának, a megtermelt jövedelmen belül a bérhányad növelését támogató tudatos minimálbér-emelés és a munkát terhelő adócsökkentés politikájának köszönhető. Éppen ez bizonyítja, hogy az egyenlőtlenségek csökkenését nem az UBI, hanem a munkára alapozó, a jövedelmek emelkedését lehetővé tevő gazdasági bővülést segítő gazdaságpolitika eredményezheti. Mivel a piac nem képes automatikusan az optimális foglalkoztatási viszonyok hosszú távú fenntartására, a közmunka-programokon keresztül jelentős szerep hárul az államra, mivel méltányos bérezés mellett, átmeneti időre munkát biztosít azoknak, akikre a piacnak éppen nincs szüksége.

Az UBI bevezetésével szembeállított egyik legfontosabb ellenérv, hogy költségvetési szempontból fenntarthatatlan és pazarló, azt a pénzt, amit a támogatottak egyik oldalon, alanyi jogon megkapnak, azt valahonnan el kell venni. Minden ilyen elképzelés alapvetése, hogy bevezetésével párhuzamosan mindegyik meglévő, diszkrecionális alapon folyósított támogatást és kedvezményt megszüntetik, legyen az szociális, család vagy jövedelempótló jellegű, és beolvasztják az alapjövedelembe. Ezzel szemben egy korszerű, modern állam és az érdekeinek megfelelő gazdaságpolitika nem általános jóléti célok kiszolgálására szerveződik, hanem hosszú távú stratégia - ha úgy tetszik „nemzetstratégia” – mentén és megvalósítása érdekében működik. A stratégián belül léteznek értékalapú prioritások, amilyen például a demográfiai (család, gyermekvállalás) folyamatok támogatása, a munkaalapú társadalom megteremtése, a munkavégzésre nem alkalmas személyek megsegítése, a társadalmon belüli szolidaritás érvényesülésének elősegítése. Ezek a szempontok végleg kikerülnének a társadalompolitika fókuszából és mindenki, akár rászoruló, akár nem, akár vállal gyereket, akár nem egyformán részesülne az alapjövedelemből.

Növekedés-ellenes eszköz

Figyelembe véve, hogy a felszámolásra kerülő támogatási rendszerekből felszabaduló források nem biztosítanak elegendő fedezetet az UBI bevezetéséhez és működtetéséhez, ez vagy egyéb területektől való forráselvonással, vagy adóemeléssel, vagy magas költségvetési hiánnyal és eladósodással jár. Mindegyik megoldásnak nagyon súlyos hosszú távú következményei lehetnek, kezdve a közszolgáltatások, mint az oktatás, az egészségügy vagy a rendvédelem finanszírozásának csökkenése, az adóemeléseken keresztül a költségek más társadalmi rétegek általi megfizetése, vagy az állam pénzügyi egyensúlyának elvesztése. Mindezekből következik, hogy az UBI rendszerének működtetése nem csak hatékonytalan és pazarló, hanem gazdasági növekedés-ellenes is. Egyrészt a munkavállalókat nem ösztönzi munkavégzésre, másrészt a magas adók miatt a vállalkozásokat nem ösztönzi új befektetésekre, beruházásokra, harmadrészt a rendezett munkajogi viszonyok ellen hat és nem segíti a gazdaság fehéredését.

Az UBI bevezetése mellett leggyakrabban felhozott másik érv, a technológiai fejlődés (robotizáció, automatizáció) munkahelyekre gyakorolt kiszorító hatásával kapcsolatos. Egyes szakértők azt vetítik előre, hogy sokan, főleg azok, akik egyszerűbb, gépek és algoritmusok által is elvégezhető munkát végeznek, munka nélkül fognak maradni. Ezzel szemben mások, például Paul Krugman azt az álláspontot képviseli, hogy a negyedik ipari forradalom a munkahelyek tekintetében nem teremt rendkívüli helyzetet.

Szerinte nem a robotokkal van a baj, hanem azzal, hogy a hatékonyság következtében jelentősen megemelkedett jövedelmekből a munkavállalók nem részesülnek arányosan. Számítások szerint az USA-ban az elmúlt 50 évben a megtermelt jövedelmen belül drasztikusan lecsökkent a bérhányad a tőkehányad javára. A minimálbér reál értéke harmadával csökkent, miközben a munka hatékonysága 150 százalékkal növekedett. Ezt az igazságtalan helyzetet nem lehet az UBI-n keresztül orvosolni, ehhez jó gazdaságpolitikára van szükség, amely képes asztalhoz ültetni a munkaadói és munkavállalói szervezeteket, és elkötelezett a minimálbér növelése mellett. Növekvő jövedelmek mellett, a munkavállalók lehetőséget kapnának arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak saját képességeik fejlesztésére és a változásra való felkészülésre. Egyébként a gazdaságtörténet azt igazolja, hogy a technológiai ugrások, amellett, hogy bizonyos szakmákat feleslegessé tettek, már rövidtávon is új igényeket és azokat kiszolgáló új szakmákat, munkahelyeket teremtettek.

Egy másik ezzel összefüggő jelenség, a szabadidő felértékelődése.

Sehol sincs kőbe vésve, hogy egy munkavállaló hetente öt napot és 40 órát köteles dolgozni. Ez csupán egy gazdaságpolitikai szabály, amit meg lehet változtatni, amennyiben a munkavégzés termelékenysége és az ésszerűség azt lehetővé teszi.

Morzsák az embereknek

Daron Acemoglu hivatkozott gondolatának megfelelően az UBI bevezetése a demokratikus rendszer működésére is veszélyt jelenthet. Ez azért lehet, mert a rendszer esetleges bevezetése minden demokratikus előkészítést nélkülöz, egy tipikusan antidemokratikus, felülről kezdeményezett és végrehajtott megoldás lehet csupán. A munkáját elveszítő, előzetesen átlagos jövedelemben részesülő munkavállalót senki nem kérdezi meg arról, hogy alapjövedelmet, vagy egy másik hasonló kategóriába sorolható munkahelyet szeretne-e inkább.

Korábban a szociális vívmányok alulról jövő kezdeményezéseket követően, konfliktusok és kompromisszumok árán alakultak ki, és nem a politikai vagy gazdasági elit által gyakorolt kegyként jöttek létre. Acemoglu szerint a mai szociális jellegű problémák gyökere, hogy az emberek közömbösek a közügyek, a demokratikus folyamatok iránt. Véleménye szerint az UBI gondolata olyan, mint az ókori Róma „panem et circenses” politikája, ami csupán azt a célt szolgálta, hogy az embereknek „morzsákat csöpögtessen”, és figyelmüket, éberségüket elterelje az igazán fontos, létüket meghatározó problémákról.

Végezetül az UBI bevezetése ellen felhozott leggyakoribb, az emberi természettel összefüggő érv, hogy az embernek ahhoz, hogy önbecsülése legyen és a társadalom hasznos, megbecsült tagjának érezze magát, mások által elismert módon tevékenykednie, alkotnia, dolgoznia kell.

Munka nélkül nehezen képzelhető el az egyén pszichikai integritásának fenntartása, a családon belüli társadalmilag hasznos minták továbbadása. Társadalmi szempontból az alapjövedelemmel szemben felhozható legsúlyosabb morális dilemma, hogy az államnak valóban kötelessége-e annak a jövedelmét is biztosítani, aki habár tudna és képes lenne rá, mégis úgy dönt, hogy nem szeretne dolgozni.

Szakáli István Loránd a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdásza, történész